Tisztelt Emlékezők!

 69 éve,1943. január 12-én indult meg a doni-áttörés, a 2. világháborúnak a magyarok számára legtöbb áldozatot követelő csatája. A magyar hadtörténelemnek kevés olyan tragédiája van, mint az 1943. jan.12-én kezdődő doni áttörés.
 1942-től Magyarország jelképesnek induló 2. világháborús katonai részvétele nagyobb méreteket kezdett ölteni. A Szovjetunió elleni német hadjáratba való nagyobb arányú bekapcsolódása már Hitler követelésére történt. Az 1941-42-ben elszenvedett személyi és anyagi veszteségek arra kényszerítették a német hadvezetést, hogy a tervezett hadműveletekbe nagyobb arányba vegye igénybe a szövetségeseit. A 2. magyar hadsereget német követelésre küldték ki a keleti frontra, hosszas huzavona után. A habozás hátterében többek között az is szerepet játszott,hogy hazánk nem volt felkészülve, egy ilyen komoly hadművelet végrehajtására,s honvédségünk technikai felszereltsége jóval elmaradt az orosz hadsereghez képest. A 2. magyar hadsereg létrehozásakor 207 ezer fő volt. A németek ígérték a hadsereg megfelelő fegyverzettel való ellátását, de nem tartották meg. Hosszú menetektől és súlyos harcoktól kimerült magyar alakulatot a németek azonnal védelmi állásba rendelték, a Don folyó mentén. A hadsereg létszámához és felszereltségéhez képest széles harcvonalon foglalt védőállást. A magyar csapatoknak a német hadsereg északi szárnyát kellett volna fedezniük rendkívül kevés lőszerrel és hiányos felszereléssel. A ruházatuk nagyon silány volt, katonai posztóruha és bakancs, ezért iszonyatosan szenvedtek a számukra szokatlan hidegtől. Olyan eset is előfordult, hogy az őrségben álló katonák, faszénnel áthevített fémrácson állva teljesítettek szolgálatot, nehogy odafagyjanak őrhelyükre. A másik súlyos problémát az élelmezés, vagyis annak hiánya okozta. A katonák kezdettől fogva panaszkodtak a számukra idegen német kosztra, a tél folyamán azonban már ezt is visszasírták. Az élelmiszer utánpótlás elmaradása, valamint a raktárkészletek bombázása miatt, a katonák csontig soványodtak. Mindenki hazavágyott, a honvágy általánossá vált. A németek a végsőkig való védekezésre utasították a magyar egységeket. A következmény a frontra küldött katonai egységeink teljes felmorzsolódása lett. A Don kanyarban kiépített állásaikat a Vörös Hadsereg 1943 januárjában érte el. Január 12-én az oroszok meglepetésszerűen, nagy összpontosított ellentámadást indítottak az urivi hídfőnél. Január 15-ére a magyar arcvonal több helyen átszakadt, a kilencből 2 hadosztály szinte teljesen megsemmisült, a többi is jelentős veszteséget szenvedett. A magyar vonalak áttörését követően, a mínusz 35-40 fokos hidegben menekültek katonáink az oroszok elől, sokan azt sem tudták merre menjenek. Többen önkezükkel vetettek véget életüknek. Korabeli beszámolók szerint a rendkívüli hideg még az ellenséges tűznél is több emberrel végzett.
A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg hivatalosan 1943. jan.24-én vált ki az arcvonalból. A II. hadtest vezérkari főnökének utolsó telefonjelentése így hangzott:”..mondjátok majd meg odahaza, hogy a II. hadtest hősiesen harcolva pusztult el::” Jány Gusztáv parancsnok, a jórészt fegyvertelen, demoralizált katonák láttán ezen a napon adta ki „ a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét…” kezdetű parancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs felháborodást keltett, több helyen ki sem hirdették. Jány vezérezredes ezt később visszavonta és elismerte hadserege helytállását. A 207 ezer fős seregből 140 ezren soha nem tértek vissza.
A hadsereg parancsnokát, Jányt később háborús bűntettéért kivégezték, Vitéz Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt pedig életfogytig tartó fegyházzal sújtották,majd később törvénytelenül kiadták a titói Jugoszláviának, ahol egy látszatper keretében halálra ítélték,egyes közlések szerint karóba húzták.1994-ben a Legfelsőbb Bíróság mindkettejüket felmentette a háborús bűntett vádja alól.
 Akik túlélték a borzalmakat, kitörölhetetlen nyomott hagyott emlékezetükben. Balatonfüredről is több áldozatot követeltek a harcok. A ma élő idős emberek emlékében úgy él, hogy  a Don kanyarban harcolt fürediek közül senki nem tért vissza. Édesapa, aki állapotos feleségét hagyta itthon, soha nem ismerhette meg születendő gyermekét. Többek után maradtak árva gyermekek, évekig reménykedő édesanyák, feleségek.
 A Don kanyar tragédiája nem csak az áldozatok, de sok-sok 10 ezer magyar család tragédiája is volt. Olyan nemzeti tragédia, amely után itthon évtizedekig tartó hallgatás következett. A gyászolók megrendülését a mélységes csönd fejezi ki a leghívebben. Mégis a felejtés évtizedei után fontos, hogy szavakkal is emlékezzünk, mert annál ami a Donnál történt csak egy valami lehet szörnyűségesebb,ha elfelejtjük őket.
 Emlékezzünk a magyar katonák hősiességére, akik esküjükhöz híven, kilátástalan küzdelmüket vívták a többszörös túlerővel szemben. Vajon ma hányan lennénk képesek ezt megtenni? A példa előttünk áll, és avval, hogy évről évre emlékezünk rájuk , erősítjük magunkban azt is, hogy a hazánkért,ha szükséges meg kell hozni az áldozatot .
Tisztelettel hajtunk fejet az elesettek emléke előtt, és hittel emlékezünk azokra, akik ezekben a harcokban megsebesültek, valamint arra a közel 28 ezer emberre, akik idegen földön estek hadifogságba. Ígérjük, soha nem feledjük őket!

Megemlékezésem ,  Dr. Zemplényi Miklós, a 2. magyar hadsereg egykori honvédorvosának versrészletével zárom:

Aludjatok ti áldott hőseink,
pihenj te néma hadsereg!
Ringasson békében a távoli rög,
S ne bántson könny, mely értetek pereg.
Aludjatok ti Don menti holtak,
folyó mentén szunnyadó bakák,
Aludjatok csak néma szent hadak,
pihenni édes, pihenni jó.
S nyugtasson a Donnak zúgása,
mint a Tisza folyó.